Januári hóvirág.......

.....bontogatja szirmait a kiskertünkben, s kíváncsian lesi, figyeli........Tavasztündér  közeledtét.

A hóvirág tövében leselkedő pókocska.......
 

 

 Zelk Zoltán: A Hóvirág

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
- Miért mosolyogsz?
- Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
- Ne aludj! - suttogta a másik. - Nézzük meg, mi van a világban.
- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
- Meg kell keresnünk a módját!
- De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
- Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.
- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott.
Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt.
Megörült a kis fűszál.
- Jó reggelt! - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
- Ki az, mi az?!
- Fűszálacska! - volt a válasz.
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
- Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! - Kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál. - De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska. - Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre se vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett.
A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.